Közösségben lenni jó

Mi a helyzet azokkal, akik nem nyernek befogadást egy közösségbe sem? Legyen szó akár gyerekről, akár felnőttről, a valahova való tarozás örökös igény. Nem függ sem nemtől, sem kortól. Kevesen vannak azok, akik a magányt választják társul. Nem is nagyon találkoztam még olyan emberrel, aki önszántából egyedül akart volna lenni. Olyannal sokkal inkább, aki egyedüllétre kényszerül, mert nem FOGADJA BE egy társaság sem. Minden erőfeszítése ellenére sem, pedig ő kitartóan próbálkozik. A miértekről inkább később, most nézzük, mi a helyzet a gyerekekkel e téren.

Úgy tartják, a gyerekek a legjobb kritikusok, amihez sajnos kétség sem fér. Őszinték és sokszor kegyetlenek egymással. Már a legkisebbeknél is gyakori jelenség a ”nem játszom veled”, ”te most nem vehetsz részt ebben a játékban”. Az óvodában kerül először a gyermek csoportba, ott sajátítja el a társas viselkedés alapjait, szabályokat, barátokat szerez. A barátok ilyen kisgyermekkorban még nagyon változóak. Aki ma pajtás, az lehet holnap már ellenfél. Miért is van ez így? Gondoljunk most egy pillanatra a saját életünkre, hétköznapjainkra. Sok ember vesz körül bennünket, de nem mindenki szimpatikus, nem is lehetünk mindenkivel egy hullámhosszon. A gyerekeknél ez pontosan így van. Viszont a gyerekek egyik nagy fegyvere az őszinteség. Míg egy felnőtt ember sok látszatkapcsolatot tart fenn, leplezve ellenszenvét, addig a gyermek ilyet nem tesz. Aki nem elfogadható számára, azt elutasítja, kerek-perec. A szemébe mondja a másiknak, hogy márpedig ma nem leszel a barátom. Lehet holnap igen, ha majd az elvárásaimnak megfelelően viselkedsz. Ugyanis nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy az óvodai csoportban minden gyermeknek más-más elvárása van az óvó nénivel szemben. Türelmesen kell várni, míg sorra kerül, meghallgatják őt. Ez is nagy kihívás egy kisgyermeknek. Míg jobb esetben otthon ő áll a figyelem középpontjában, kívánsága viszonylag hamar teljesítésre kerül, addig az óvodában várnia kell. Az érzelmek olykor megcsalják a gyermeket. Ha folyamatosan azt érzi, hogy újra és újra ugyanannak a gyereknek teljesül leghamarabb a kívánsága, őt hallgatják meg elsőnek, féltékenység alakulhat ki nála, és amennyiben egy domináns, vezéregyéniségről van szó, a többi gyereket maga mellé állítva fellázadhat óvodai társa ellen, aki állítólagosan ”kivételezésben” részesül. Itt történik meg a kiközösítés egyik típusa. Óvó néni ”kedvence”nem lesz társ a közös játék során. Mindaddig biztosan nem, míg fel nem oldják a megkülönböztető jelző alól.

A másik oldalon ott vannak azok a gyerekek, akik azért kerülnek kiközösítésre, mert ”mások”. Nézzük meg közelebbről a ”másságot” az én értelmezésemben.

Aki visszahúzódó, zárkózott, többet él befelé, mint kifelé, vagyis introvertált, megéli a pillanatot, számára fontos emberekkel osztja meg gondolatait, azokkal, akikben megbízik, nem pedig a fél világgal, óvatos, nem szavaz bizalmat bárkinek, és igen, aki számára nem szimpatikus, mondhatni taszítja őt a viselkedése, azzal saját döntése alapján nem áll szóba, aki tiszteli a hagyományokat, ismeri az élet kimondatlan szabályait is, és az szerint viselkedik…ilyen az az ember, aki a mai modern életszemléletet alapján a ”más” kategóriába sorolandó.

Mikor az óvodában a gyerekek összetalálkoznak egy ilyen kisgyermekkel, aki nem hajlandó ”beállni a sorba”, tehát egyéniségként, a saját útját járja, először megpróbálják őt átformálni, tehát  a csoport tagjává tenni, bármi áron. Mikor látják, hiába az igyekezet, akkor következik a kiközösítés. Nem vagy hajlandó beolvadni közénk, azonossá válni velünk, akkor elutasítunk. Kérdés, mit kezd ezzel a kisgyermek? Büszke arra, hogy nem adta fel kialakulóban levő egyéniségét, csak azért, hogy egy csoport tagjává váljon, vagy pedig elkezdi követni a többieket, akár a csínytevések terén is, mindezt azért, hogy befogadják. Mennyi egyéniség, egyedi dolgokra képes gyermek adja fel saját értékrendjét, alárendelődve a csoport akaratának!

Ott vannak azok a gyermekek is, akik szegényebb családokba születnek, valamilyen testi hibával, betegséggel, esetleg viselkedési problémákkal küzdenek. Tehát ”nem felelnek meg” a standard elvárásoknak, mivel önhibájukon kívül kilógnak a sorból. Hány ilyen szomorú esetet hallani, mikor kigúnyolják társukat a gyerekek, mert nem a legdivatosabb ruhákban jár vagy a szülei nem tudták neki megvásárolni az aktuális játékot, ami éppen trendi.

Belegondolt valaki akárcsak egy percig is, hogy a szavak, a bántó kijelentések milyen mély sebeket képesek okozni egy kisgyermek lelkén? Egy olyan kisgyermek lelkén, aki önhibáján kívül kerül egy helyzetbe, amit a társai nem tolerálnak. Ki segít ezeknek a gyerekeknek? Ki magyarázza el nekik, hogy ők is ugyanolyan értések, mint a többiek? Sőt!

A társadalomban mindig voltak és lesznek jók és még jobbak, nincs egyenlőség, bármennyire is ez lenne az ideál. Nagyon sok múlik azon, hogy az ember mit gondol saját magáról, hova sorolja önmagát. A kiközösítés önként is vállalható, a szónak olyan értelmében, hogy nem szeretnék egy olyan csoport tagja lenni, ami engem nem segít, nem érzem ott jól magam. A gyerekeknél persze árnyaltabb a helyzet. Fontosnak tartom a csoport összetartó erejét, de azt gondolom, ez sem működik magától. Több szinten kell segíteni a gyerekeket, hogy már az óvodában kellemes légkörű, egymást elfogadó közösséggé váljanak. Az elfogadás nem egyenlő a szeretettel. Elfogadlak olyanak, amilyen vagy, nem bántalak, békében élünk egymás mellett, akkor is, ha mások vagyunk. Mert mindannyian különbözünk egymástól. Egymást elfogadásának tanítása az otthoni környezetben kellene, hogy elkezdődjön, az elsődleges szocializációs térben, aztán jönne a következő lépcsőfok, az óvoda, ahol a gyerek kipróbálhatná, mit is tanult otthon, hogy kell békében élni egymás mellett.

Figyeljünk egymásra, szavainkra, tetteinkre, mert azon kívül, hogy bármit teszünk, bennünket minősít, mindig szem előtt kell tartanunk mások érzéseit is, csak egy pillanatra belegondolni abba, mit éreznénk, ha mi kerülnénk a másik helyébe, válnánk kiközösített személlyé.

Tanítsuk meg gyermekeinknek a helyes együttélés szabályait, ne csak a lexikális tudás legyen fontos, hanem az érzelmi intelligencia fejlesztése is, mert az ember nem csupán az eszével gondolkodik, hanem a szívével érez is!